A mesterséges intelligencia felértékelődésével párhuzamosan az iparág vezető szereplőinek vagyona rendkívüli ütemben növekszik. Jó példa erre az Nvidia vezérigazgatója, akinek vagyona hét év alatt hetvenszeresére, mintegy 175 milliárd dollárra emelkedett. Ezzel egy időben egyre erősebben merül fel a kérdés: a jelentős pénzügyi eredmények vajon a társadalom egésze számára is kézzelfogható hasznot hoznak-e.
Az Egyesült Államokban – politikai oldaltól függetlenül – egyre intenzívebb diskurzus zajlik arról, hogy az AI-vállalatoknak milyen mértékben kellene hozzájárulniuk a közjóhoz. Nemrég Donald Trump is támogatásáról biztosított egy olyan felvetést, amely eredetileg Sam Altmantól, az OpenAI vezérigazgatójától származik. Eszerint az AI-cégeknek önkéntes alapon kellene részesedést biztosítaniuk a társadalom számára, például egy állami alapba juttatott tulajdonrész vagy speciális adó formájában.
Az azonban szinte bizonyos, hogy az informatikai technológiák térnyerése tovább növeli a már amúgy is jelentős vagyoni egyenlőtlenségeket a társadalomban. A hagyományos vállalati adózási eszközök várhatóan nem lesznek elegendők e folyamat érdemi ellensúlyozására.
A javasolt modellek ugyanakkor számos kérdést vetnek fel. Elsőként: milyen konkrét konstrukcióban valósulhatna meg a közösségi részesedés? Az „önkéntes” vagyonátadás és a piaci alapú kivásárlás egyaránt problémás lehet, a direkt államosítás pedig a nyugati demokráciákban aligha képzelhető el. Emellett az is kérdés, hogy mekkora tényleges forrás jutna a társadalom számára egy ilyen mechanizmuson keresztül.
Ha például az OpenAI és az Anthropic együttesen a cégértékük 3%-át – jelenlegi értéken mintegy 55 milliárd dollárt – egy közös alapba helyeznék, amely évi 10%-os hozamot érne el, és ennek 4%-át osztanák ki, az egy amerikai állampolgárra vetítve évente körülbelül 20 dollárt jelentene. Egy másik megközelítés szerint, ha egy szélesebb körben értelmezett érintetti kört 0,2%-os éves vagyonadóval terhelnének, az is mindössze évi mintegy 40 milliárd dollárt eredményezne – vagyis fejenként csupán néhány száz dollárt. Ez az összeg messze nem jelentene valódi kompenzációt az AI által potenciálisan előidézett széleskörű munkaerőpiaci átalakulásokért. Inkább hosszabb távon, célzott élethelyzetekben (például oktatás vagy nyugdíj előtt) lehetne érdemi hatása.
A pénzügyi kérdéseken túl további szempontok is felmerülnek. A közvetlen tulajdonszerzés ugyan növelheti az átláthatóságot és bizonyos fokú beleszólást biztosíthat a vállalatok működésébe, ugyanakkor kockázatokat is hordoz. Kérdés például, hogy egy jelentős állami részesedés mennyiben torzítaná a szabályozói és versenyfelügyeleti döntéseket. Reális veszély, hogy a szabályozás – akár tudatosan, akár közvetve – azokat a vállalatokat hozná kedvezőbb helyzetbe, amelyekben az állam már tulajdonos, ezzel hátráltatva az új piaci szereplők megjelenését.
Bármely megközelítést is vesszük alapul, egyértelmű, hogy az AI alapú gazdasági működés adóztatásának kérdése a közeljövőben kiemelt napirendi témává válik. Mivel ez a technológia várhatóan a gazdaság egyre nagyobb részét áthatja, a vállalatvezetőknek és döntéshozóknak már most fel kell készülniük a kapcsolódó szabályozási és stratégiai kihívásokra.